Europe 2031

2026. augusztus – Útkereszteződés

Még februárban a német kancellár hivatalos látogatást tett Kínában. Hangcsouban kínai elektromosautó- és robotikai gyárakat járt be. A bennfentesek szerint kijózanodva tért haza: újfajta sürgető érzéssel és azzal a meggyőződéssel, hogy a német ipar le fog maradni kínai versenytársai mögött, ha nem váltanak sebességet. Most hasonló utat szervez San Franciscóba. Az elmúlt hónapokban bizonyos személyek, akiknek ad a véleményére – német üzleti vezetők és közgazdászok, amerikai bankárok –, azt mondták neki, hogy valóban zajlik az AI-forradalom. A kancellár erről a saját szemével akar meggyőződni, és egy ipari delegáció is elkíséri.

A kancellárt nem olyan fából faragták, hogy könnyű lenne lenyűgözni, de erről az útjáról csendesebben tér haza, mint ahogy elindult. Rájött, hogy az európai elit félreértette az elmúlt másfél évet. Míg ők azon vitatkoztak, vajon a mesterséges intelligencia eléri-e fejlődésének határait, a technológia még a legderűlátóbb előrejelzéseknél is gyorsabban fejlődött. Míg a mesterséges intelligencia fontosságáról elmélkedtek, a mesterséges intelligencia forradalmasította a szoftverfejlesztést és a kiberbiztonságot. És miközben saját szuverén AI-kezdeményezéseiket ünnepelték, az amerikai szolgáltatóktól való függésük csak tovább mélyült.

A következő napokban telefonbeszélgetések hosszú sorát folytatja a francia elnökkel és az Európai Bizottság elnökével. Mindhárman úgy érzik, Európa fordulóponthoz érkezett. A mesterséges intelligencia tovább fog fejlődni, és semmi jele annak, hogy emberi szinten megállna. Át fogja alakítani a munkaerőpiacot, a biztonsági rendszereket és a kontinensek közötti erőviszonyokat. De Európa kiszolgáltatott, és nincs felkészülve erre. Ha meg kell fordítani a hajót, most kell megragadni a kormányt.

A kérdés az, hogyan. Technikai tanácsadóik teljes szabad kezet kérnek a szabályozásban az adatközpontok üzemeltetői és a hardverellátási lánc más szereplői számára. Szerintük kizárólag egy rendkívüli léptékű válasz áll arányban a kihívással. A mesterséges intelligencia új ipari forradalmat indít el, és ha Európa nem iparosodik újra villámgyorsan, menthetetlenül lemarad. A kontinensnek gyorsabban kell cselekednie, mint bármikor békeidőben.

Politikai tanácsadóik ezzel szemben jóval visszafogottabb megoldásért könyörögnek. Arra figyelmeztetnek, hogy egy ilyen csomag miatt a kormányok könnyen elveszíthetik a közvélemény támogatását. Az emberek nem rajonganak a mesterséges intelligenciáért; Franciaországnak, Németországnak és az Európai Uniónak számos más sürgető problémával is szembe kell néznie, és a választók csupán kis része értené meg, miért van minderre szükség. A „hatékony válasz” – mondják – könnyen a politikai pályafutásuk végét jelentheti.

2026. szeptember – Pozitív jövőkép

A strasbourgi francia–német AI Szuverenitási Csúcstalálkozón a francia elnök és a német kancellár közös beszédet mond. A szöveget politikai tanácsadóik írták.

Caroline lille-i otthonában követi az eseményt. A két vezető elszántságról és történelmi küldetésről beszél. Európa, mondják, többé nem engedheti meg magának, hogy másokra hagyatkozzon a jövőjét meghatározó technológiák terén – ezt a leckét már megtanulta az energia és a védelem kérdésében. Európának tehát meg kell építenie a saját frontier mesterséges intelligenciáját.

A kihívás óriási, de leküzdhető, mondják. Ehhez beruházásokra, olyan szabályokra van szükség, amelyek tisztességes versenyre kényszerítik az amerikai szolgáltatókat, valamint olyan fogyasztókra, akik európai termékeket választanak. A beszéd tele van jól csengő szlogenekkel.

A következő hetekben szinte naponta érkeznek mesterséges intelligenciával kapcsolatos új bejelentések. A cél egyértelmű: felülkerekedni a szkeptikusokon, és reményt kelteni. A Frontier AI Initiative végre valódi finanszírozást kap, 2 milliárd eurós tőkeinjekció formájában. Négy újabb gigagyárat jelentenek be. Új AI-adaptációs programokat indítanak. Az Európai Bizottság eljárást indít egy amerikai általános célú AI-modelleket fejlesztő szolgáltató ellen az AI Act megsértése miatt. Két rendszerszintű kockázati eljárást is indít a digitális szolgáltatásokról szóló rendelet alapján a mesterséges intelligencia által generált dezinformáció kezelésével kapcsolatban a jogszabály legtágabban értelmezhető rendelkezéseire hivatkozva.

Caroline kollégái is sokat beszélgetnek kávézás közben arról a nagy visszhangot kiváltott európai bizottsági javaslatról, amelyet Franciaország és Németország is támogat –, hogy Digital Sovereignty Regulation néven új rendeletet vezessenek be. Ennek értelmében 2032-től a közszféra kritikus informatikai rendszereit kizárólag európai felhőszolgáltatásokon és európai AI-szoftverekkel lehetne működtetni. Se amerikai mesterséges intelligencia, se amerikai felhőszolgáltatás. A javaslat az uniós klímacélok mintájára készül: kötelező határidőt szabna, ami valódi cselekvésre ösztönöz. Egyúttal hosszú távon stabil ügyfélkört teremtene az európai szolgáltatók számára.

Az intézkedéseket kedvezően fogadják. Az Egyesült Államokról való leválás népszerű gondolat, a kommentátorok pedig úgy értékelik a csomagot, mint az AI-korszak iparpolitikáját: Európa végre a saját technológiai vállalatai mögé áll. Még Caroline szkeptikusabb kollégái is elismerik, hogy végre valóban történik valami.

Ugyanakkor egyes közgazdászok és techszakpolitikusok kételyeiknek adnak hangot. Azt mondják, Európa többé nem kerülheti el a kellemetlen kompromisszumokat. A beruházások túl kicsik, és nem teremtenek valódi mozgásteret. Hol vannak azok a piaci ösztönzők, amelyek európai földön nagyszabású compute-kapacitások kiépítésére ösztönöznének? A közbeszerzési célkitűzések, mondják, nem kezelik az olyan alapvető problémákat sem, mint az egységes piac széttagoltsága, a startupok és a mesterséges intelligencia elterjedését akadályozó merev munkajogi szabályok, vagy azok a nemzeti előírások, amelyek gyakorlatilag elzárnak olyan ágazatokat mint az egészségügy vagy a jogi szolgáltatások. És bár az AI Act alapján indított eljárások megalapozottnak tűnnek, a digitális szolgáltatásokról szóló törvény (DSA) szerinti vizsgálatok legalább részben politikai indíttatásúnak látszanak. Nem kellene Európának tudatosabban megválasztania, mely csatákat vívja meg?

Az európai politikai elit azonban belefáradt a borúlátásba. Ez egy pozitív jövőképet kínáló program, egy olyan pillanat, amikor mindenkit a közös ügy mögé akarnak felsorakoztatni. Akiknek kétségeik vannak, többnyire magukban tartják azokat.

Caroline-nak bizony vannak kételyei. Aggasztja, hogy az egész AI-szuverenitási csomag azt feltételezi, hogy hat év múlva Európának még mindig lesz védelemre érdemes frontier AI-szektora. De mi történik, ha nem így lesz?

Készít erről egy feljegyzést. Olyan intézkedéseket sürget, amelyek valódi mozgásteret teremtenek: egy vészforgatókönyvet arra az esetre, ha az európai AI-bajnok Helios nem tudja behozni a lemaradást, vagy a gigagyárak nem váltanák be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy ha a „vásárolj európait” előírások végül rosszabb eszközökre kényszerítenék a közigazgatást, mint amilyeneket az amerikai szolgáltatók kínálnak. Az igazgatója figyelmesen elolvassa a jegyzetet. „Átgondolt anyag” – mondja, és megígéri, hogy továbbítja a következő vállalati szintre.

Négyszemközt a német kancellár és a francia elnök úgy fogalmaz, hogy megtették, ami lehetséges volt. Még ők sem tudnak egyszerre ennyi akadályt lebontani. A rendszer nem bírt volna el többet.

2027. június – Bezáruló lehetőségek

A következő nyáron a kínai Zimo labor nyilvánosságra hozza egy Mythos-szintű AI-modell súlyait. Azok a támadó kiberbiztonsági képességek, amelyeket az Anthropic a Project Glasswing mögé zárt, immár bárki számára elérhetők. És nem mindenki használja őket jó szándékkal.

Az új képességekkel a hackerek úgy hatolnak át a régi, rosszul védett kereskedelmi szoftvereken, mint kés a vajon. Európai egyetemek, kórházak, regionális önkormányzatok – minden olyan intézmény, amely nem fizetett elő Mythos-szintű kiberbiztonsági védelemre – egyik pillanatról a másikra kizárva találja magát saját rendszereiből. A képernyőkön kriptovaluta-tárcák címei jelennek meg, és szinte nincs más választásuk, mint fizetni. Csak azoknak marad esélyük a védekezésre, akik maguk is mesterséges intelligenciát alkalmaznak a kiberbiztonságban. Az emberek haragra gerjednek a nagy AI-laborok ellen: szabadjára engedték a kórt, és most árulják a gyógyszert, gyakran borsos áron.

Európa a lehető legközvetlenebb módon tapasztalja meg szuverenitási kísérletének hatását. A digitális szuverenitási rendelet épp átment, és több tagállam már jó előre hozzáigazította közbeszerzési szabályait. Az amerikai AI-vezető Atlas mérföldekkel jár Európa AI-bajnoka, a Helios előtt a kibervédelemben. Éppen azok a szervezetek fizetik most a váltságdíjakat, amelyek a legkövetkezetesebben ragaszkodtak a „Vásárolj európait!” elvhez, és kizárólag európai szolgáltatóktól szereztek be AI-rendszereket.

Azok az intézmények valamivel jobban járnak, amelyek megtartottak egy amerikai szolgáltatási szerződést is. De még ők is csak másodvonalbeli védelmet kapnak. Az elnöki rendelet óta az amerikai kormány informálisan rábólint minden új frontier modell kiadására. Ez azt eredményezi, hogy a legjobb amerikai kibermodellek két-hat hónappal a hazai kiadásuk után érnek Európába, veszélyesen közel a nyílt forráskódú frontierhez, és jóval azután, hogy az amerikai hackerek hozzáférnek. Hivatalosan mindezt a biztonság és a felügyelet indokolja. Nem hivatalosan azonban Washington felismerte, ezzel olyan aszimmetrikus előnyre tett szert, amelyről esze ágában sincs lemondani.

Caroline a június nagy részét nemzeti kormányokkal folytatott telefonbeszélgetésekkel tölti. A beszélgetések rövidek és kellemetlenek.

Épp ahogy a helyzet kezd tarthatatlanná válni Európában, az USA és Kína is szigorú korlátozásokat jelent be a frontier AI-modellek nyílt forráskódúvá tételére. Washington a nemzetbiztonságra, az ellenfelek kutatás-fejlesztésének felgyorsulására és az autonóm kiberbiztonsági képesség elterjedésére hivatkozik. Peking a társadalmi stabilitás és a közrend megőrzéséről beszél. A két kormány, egyszer az életben, ugyanarra a következtetésre jutott: a frontier modellsúlyok túlságosan veszélyessé váltak ahhoz, hogy szabadon hozzáférhetők legyenek.

A kínai bejelentés napján, amikor Caroline este kilép az irodából, meglepően derűs hangulatot érzékel maga körül. Az EU techszuverenitási csomagja korábban éppen a nyílt forráskódot méltatta mint az amerikai AI-fölénnyel szembeni ellensúlyt. A kollégái most mégis megkönnyebbültek. A zsarolóvírus-hullám lassulni fog. A támadók lehetőségei elérik a csúcspontjukat, a védekezés pedig végre felzárkózhat. A válságot sikerült megfékezni – és ebben egyetértenek. Úgy tűnik, kevesen gondolnak bele, mit jelent a nyílt forráskód betiltása Európa növekvő függőségei szempontjából.

2028. január – Számvetés

Tizenhat hónappal a strasbourgi csúcstalálkozó után Caroline-t előléptették, és átkerült egy másik csapatba.

A mesterséges intelligencia még 2026-hoz képest is gyorsabban fejlődik, pontosan ahogy a techvezérek megjósolták. Az AI-ügynökök ma már táblázatokat kezelnek, szoftvereket terveznek, pénzügyi eszközöket működtetnek. Az egyik modell képet generál, a másik megnyitja a Photoshopot, és ötven iteráción kattint végig, amíg a kompozíció pontos nem lesz. Caroline végigül egy demót, amelyen egy ügynök kétszeres emberi sebességgel navigál egy vállalati szoftverben, és egyszer sem hibázik. Caroline-t nyugtalanítja, amit lát. A vezető amerikai laborok jó úton járnak afelé, hogy magát az AI-kutatást is automatizálják; az Atlas tőzsdére ment, a tőkepiaci értéke eléri a négyezer milliárd eurót, és mostanra mindenki egyetért abban, hogy a mesterséges intelligencia korunk nagy dobása.

A verseny közben jelentősen beszűkült – részben a rohamosan növekvő tőkeigény, részben az AI-kutatást egyre gyorsító önmegerősítő folyamatok következtében. A negyedik és ötödik helyen álló amerikai C-vállalatok végleg leszakadnak az élmezőnytől. Egyikük azon gondolkodik, hogy a frontier kutatását egy partnerségbe olvasztja a vezető laborral, a másik pedig saját felhőszolgáltatást indít, és AI-chipek gyártásába kezd.

A Helios az európai technológiai szuverenitási hullámot kihasználva figyelemre méltó módon megőrizte pozícióját: továbbra is körülbelül másfél évvel jár az amerikai élvonal mögött. Új európai befektetőktől milliárdokat vont be, és sikerült megakadályoznia, hogy legjobb szakemberei külföldre távozzanak.

A relatív lemaradás változatlan maradt, ami egyfajta győzelem. Az abszolút lemaradás azonban egészen más lapra tartozik. 2023-ban tizennyolc hónap még egyetlen technológiai generációnak felelt meg. Most, hogy a képességek fejlődése felgyorsult, a fejlesztési ciklusok pedig lerövidültek, ez már sok generációnyi időt jelent. Az AI-rendszerek ráadásul már nem csupán egyszerű chatbotok: gyógyszerkutatási projekteket futtatnak, automatizálják a matematikát és a kiberbiztonságot, és a szellemi munkát végzők feladatainak jelentős részét önállóan végzik el.

Caroline egyik régi barátja, aki egy francia lakossági bank szoftvermérnökeként dolgozik, egy pohár bor mellett meséli neki, hogy a munkahelyén technológiai szuverenitási szabályzat van érvényben. Az Atlast ugyan korlátozottan használhatja, de semmilyen érdemi adatot nem tölthet fel rá – még egy adathalmaz oszlopainak nevét sem. Használhatná a Heliost is, de az gyengébb. Így a gyakorlatban a saját laptopján futtatja az Atlast, majd egyszerűen átmásolja a fájlokat.

Hasonló a helyzet a legtöbb nagy európai vállalatnál. Mindenki tudja, hogy ez zajlik, de senki nem mondja ki hangosan.

És mégis, néhány brüsszeli politikus még mindig bizakodik.

A Frontier AI Initiative teljes lendülettel működik. Franciaország és Németország komoly politikai tőkét fektetett a nonprofit szervezetbe. Úgy döntöttek, versenyképes fizetéseket kínálnak, és ennek köszönhetően valóban sikerült kiváló kutatókat szerződtetniük – köztük olyanokat is, akik korábban amerikai AI-laborokban dolgoztak. A kezdeményezés egyik kutatási iránya – a robotok betanítására alkalmas világmodellek fejlesztése – kifejezetten ígéretes eredményeket hoz, és nemzetközi figyelmet is kivív.

A 2028-as uniós költségvetés jelentős új forrásokat biztosít a tudományos célú AI-fejlesztésekhez: az orvostudomány, az anyagtudomány és a tiszta energia területére – olyan ágazatokba, ahol Európának még reális esélye lehet a vezető szerepre. Az AI-bevezetési kísérleti programok is, a nehézkes kezdés után, biztató eredményeket mutatnak. Az orvosok hatékonyabban dolgoznak, a tanárok pedig arról számolnak be, hogy diákjaik jobb eredményeket érnek el.

A tömeges munkahelyvesztésről szóló jóslatok sem váltak valóra. Még azokban az ágazatokban sem csökkent számottevően a foglalkoztatás, ahol a mesterséges intelligencia elterjedtsége már nagyon magas. Sőt, azoknak a szakembereknek – tanácsadóknak, jogászoknak, szoftvermérnököknek, elemzőknek és tervezőknek –, akik képesek összehangolni a mesterséges intelligencia rendszereinek munkáját, nő a teljesítménye és a fizetése is. Ahogy az AI átveszi a rutinfeladatokat, egyre nagyobb értéket képvisel az emberi ítélőképesség, az ügyfélkapcsolatok és a felelősségvállalás.

Egy európai miniszterelnök egy interjúban elismeri, hogy Európa lassan kezdett, de azt állítja, hogy mára felzárkózott, és az európai mesterséges intelligencia új termelékenységi fellendülést indított el. Caroline, amikor este hazaér, elküldi az interjút Christiannak.

2028. május – Compute-szűke

A világ most minden eddiginél több compute-kapacitásért kiált.

Az AI-chip-ellátásilánc minden korábbi szűk keresztmetszetére akadt megoldás. Amikor kevés volt a chipgyár, a TSMC és a Samsung többet épített. Amikor az amerikai hálózatok nem bírtak el további adatközpontokat, a laborok mobil gázturbinákat vásároltak, és helyben termelték a szükséges energiát. Amikor szűkössé vált a nagy sávszélességű memóriák kínálata, a kapacitásokat egyszerűen elvonták a fogyasztói termékektől – ennek következtében ugyan megugrottak az okostelefonok árai, de az már valaki más problémája volt. Ez a szűk keresztmetszet azonban más.

Az ASML, a holland félvezető óriás, az egyetlen cég, amely képes legyártani azokat az EUV-gépeket, amelyeket a TSMC az AI-chipek gyártásához használ. A termelés évi hatvanról nyolcvanöt gépre nőtt – ez valóban előrelépés, de messze nem elegendő a robbanásszerű AI-kereslet kielégítésére. Az ASML-nek több mint 5000 beszállítója van a lánc többi szakaszán. Ha közülük akár csak egy is elmarad a vállalásaitól, az egész gyártási lánc lelassul. A mérnöki munka olyan összetett, hogy a gépek 100 000 alkatrészéből egyetlenegy javításához is doktori fokozat és évek specializált tapasztalata szükséges. Ilyen szakembereket nem lehet a semmiből elővarázsolni.

Washington nem nézi jó szemmel, hogy az ASML még mindig exportál néhány régebbi immerziós litográfiai gépét – amelyeket az iparágban „DUVi”-nak hívnak – egyes kínai cégeknek, amelyek valamivel kevésbé fejlett AI-chipjeik gyártására használják őket.

Bár egy időre egyetértésre jutottak a nyílt forráskódról, az amerikai–kínai kapcsolatok az elmúlt évben ismét feszültté váltak. Washington attól tart, hogy amint Kína kiépíti saját félvezetőiparát, végül maga mögé utasítja az Egyesült Államokat. Kína ugyanis elképesztő ütemben bővíti energiatermelő kapacitásait, miközben az amerikai villamosenergia-termelés ehhez képest gyakorlatilag stagnál. Ha az AI-verseny végső soron arról szól majd, ki tud több adatközpontot építeni, hosszú távon Kína nyerhet. Peking a maga részéről attól tart, hogy Washington behozhatatlan katonai AI-előnyt szerez, mielőtt Kína kellően megerősítené félvezető-ökoszisztémáját. Ebben az esetben Washington az AI-előnyét geopolitikai engedmények kikényszerítésére használhatná fel. A kínai vezetés aggodalmait csak fokozza, hogy néhány amerikai AI-cégvezető nyíltan beszél róla: a katonai célú mesterséges intelligencia segítségével „demokratizálni” lehetne az autokratikus rendszereket.

Washington rájött, hogy kis időablaka maradt a cselekvésre. AI-fölénye nagyrészt azoknak az évekkel korábban bevezetett exportkorlátozásoknak köszönhető, amelyek a holland EUV-gépeket és az amerikai AI-chipeket érintették. Most Amerika tovább emeli a tétet. Egyre nagyobb nyomást gyakorol Hágára, hogy az ASML teljesen állítsa le a megmaradt DUVi-gépek exportját, és a szervizelésüket is szüntesse meg. Ez már komoly eszkaláció, hiszen Kína ugyanezeket a gépeket nemcsak AI-chipekhez, hanem hétköznapi termékek – például okostelefonok és laptopok – félvezetőinek gyártására is használja.

A holland kormány ellenáll, és próbálja megszerezni más uniós tagállamok támogatását. Megértik Washington érvelését, de nem akarják, hogy parancsolgassanak nekik, végképp nem szeretnének belesodródni egy nagyhatalmi konfliktusba egy olyan amerikai kormányzat oldalán, amely az előző két évben folyamatos nyomás alatt tartotta Európát.

A Bizottság a hollandokat támogatja, de több tagállam retteg az esetleges amerikai megtorlástól, ha Európa továbbra is exportálja ezeket a berendezéseket. Az európai álláspont még azelőtt darabokra hullik, hogy egyáltalán kialakulhatna.

A hollandok úgy érzik, elárulták őket, és most Japánhoz és Dél-Koreához fordulnak – olyan országokhoz, amelyek hasonlóan fontos pozíciót foglalnak el a hardver-ellátási láncban, és szintén amerikai nyomással néznek szembe –, hogy közös álláspontot alakítsanak ki. Csakhogy mindkét főváros erősen függ az amerikai katonai támogatástól, és az előző két hétben, nyilván nem véletlenül, magas rangú amerikai tisztviselők keresték fel őket. Japán és Dél-Korea udvariasan elzárkózik.

Amikor a hollandok továbbra is kitartanak álláspontjuk mellett, Washington megfenyegeti őket. Életbe léptetheti a külföldi közvetlen termékszabályt, amely lehetővé teszi Washingtonnak, hogy joghatóságot gyakoroljon bármely termék felett, amelyet bárhol a világon, bárki előállít, amennyiben amerikai technológiával vagy szoftverrel készült. Ugyanezt az eszközt alkalmazta Washington 2020-ban a Huawei ellehetetlenítésére is. Az ASML gépei többszörösen is e szabály hatálya alá tartoznak. Ha továbbra is bármilyen DUVi-t elad Kínának, az ASML megsérti az amerikai jogszabályokat, aminek súlyos következményei lehetnek: megvonhatják az exportjogosultságait, jelentős pénzbírságokat szabhatnak ki rá, és elméletileg a vállalat vezetői ellen még büntetőeljárás is indulhat. Az ilyen szankciók az Egyesült Államoknak is ártanának, hiszen az amerikai chipipar maga is az ASML gépeire támaszkodik. Az ASML azonban nem engedheti meg magának, hogy blöffnek tekintse Washington fenyegetését. A hollandok végül meghátrálnak.

Brüsszelben Caroline a telefonján olvassa a hírt két értekezlet között. Eszébe jut a 2026-os feljegyzése arról, hogy Európának valódi alkupozíciót kellene kiépítenie. Eszébe jut az igazgatója barátságos arca, amikor azt mondta neki: „átgondolt anyag”.

2028. augusztus – Írás a falon

Az AI-modellek többé nem angolul gondolkodnak.

Ahelyett, hogy egy digitális noteszlapra írnák a gondolataikat – ezt a rendszert használták 2025 eleje óta –, és az emberek olvasni tudják, az új rendszerek hosszú számsorokon, úgynevezett magas dimenziós vektorokon végeznek műveleteket, amelyeket senki, még más AI-modellek sem tudnak rendesen értelmezni. Megszabadulva attól a kényszertől, hogy összetett gondolataikat angolra fordítsák, a rendszerek gyorsabban és mélyebben gondolkodnak. Ez gyors ugrást idéz elő az intelligenciában és a képességekben.

A munkát követő biztonsági kutatók riadót fújnak: a modellek irányítására kidolgozott stratégiáik közül sok közvetlenül arra támaszkodott, hogy ezek a noteszlapok elérhetők. Honnan fogják tudni, hogy a modellek nem követik titokban a saját céljaikat? Hogyan fogják a visszaélés-felderítő rendszerek észlelni a veszélyes viselkedést, ha magát a modell következtetési folyamatát sem tudják elolvasni? Brüsszelben a szakértők azt akarják, hogy az EU AI Office (AI hivatal) kényszerítse vissza a fejlesztőket a noteszlapalapú rendszerekhez, vagy mutassanak fel más bizonyítékot arra, hogy értik, mi zajlik a gépházak mögött. Csakhogy az AI-hivatal már így is heves jogi vitákba bonyolódott két amerikai fejlesztővel. A transzatlanti kapcsolat nem bír el többet.

A legtöbb ember számára a közvetlenebb hatások a képességeket érintik. A modelleknek, amelyek korábban képtelenek voltak megbirkózni a többnapos kutatási projektekkel, ma már sikerrel veszik az akadályt. Az Egyesült Államokban a munkáltatók, akik addig visszafogták magukat a leépítésektől, most elsütik a startpisztolyt. A belépőszintű munkaerőfelvételt továbbra is stagnál, és a munkanélküliség növekedése felgyorsul.

Európában kisebb a munkaerőpiaci nyomást, de kisebb a növekedést is: a gazdaság 1,6%-kal nő, de ugyanez az Államokban 3,8%. A kettő közötti szakadék szemmel láthatóan óriási, és elterjedt az a nézet, hogy a magyarázatot a mesterséges intelligencia általi értékteremtésben kell keresni. Európának nagyjából ugyanazokhoz a modellekhez van hozzáférése, mint Amerikának, de nem tudja gazdaságilag ugyanolyan nyereségesen használni. Ennek három oka van.

Az első a tulajdonosi háttér. A robbanásszerű bevételnövekedést produkáló AI-vállalatok és infrastruktúra-szolgáltatók mind amerikai székhelyűek. Európában is léteznek AI-native startupok, de a növekedéshez szükséges nagy finanszírozási köröket amerikai kockázatitőke-befektetők biztosítják, a gyorsan fejlődő vállalatok pedig egyre gyakrabban költöznek a tengerentúlra.

A második az alkalmazás. Európa adaptációs pilotprojektjei ellenére az amerikai cégek agresszívabban léptek a frontier AI munkafolyamataikba való beépítése felé. Egyes európai cégeket a széttöredezett szabályok fognak vissza, másokat a kockázatkerülő vezetői kultúra vagy a belső szabályzatok, amelyek gyengébb minőségű helyi alternatívák használatára kényszerítenek. Egy milánói ügyvédi iroda, amely egykor prémiumdíjat számolt fel az olasz kereskedelmi jog ismeretéért, ma egy amerikai irodával verseng, amelynek AI-ja egyszerre kezeli az olasz, francia és német joghatóságot, gyorsabban és olcsóbban. Az olasz iroda ügyvédeinek még mindig megtiltják a frontier modellek használatát. Ugyanezt a mintázatot láthatjuk ismétlődni a tanácsadás, a szoftverek, a marketing és a pénzügy területén.

A harmadik az, mi történik az alkalmazó cégekkel. Sok közepes méretű amerikai vállalat hónapok alatt átszervezi magát a mesterséges intelligencia köré – laposabb szervezeti ábrák, kisebb csapatok, gyorsabb ciklusok –, ugyanez az európaiaknak gyakran évekbe telik. Az üzemi tanácsok lassítják az erős AI-eszközök mély alkalmazását; a munkajogi védelem megnehezíti olyan dolgozók elbocsátását, akiknek a munkája automatizálható, és akikre a munkaerőpiacnak hiánnyal küzdő ágazataiban szükség lenne. Miközben egyes dolgozók a mesterséges intelligencia segítségével hatalmas produktivitásnövekedést érnek el, egyre több – kicsi, de növekvő számú – európai munkavállaló folytat látszatmunkát: bejelentkeznek, részt vesznek értekezleteken, de egyébként hagyják, hogy az ügynökök a munka javát a töredék idő alatt elvégezzék. Ennek vannak előnyei is: több idő jut a családra, a hosszabb ebédszünetekre vagy a délutáni sétákra. A hátulütője viszont az, hogy a vállalatok egyszerre fizetik az AI-rendszereket és a ténylegesen már nem produktív munkavállalókat, miközben a növekedést szolgáló tőke továbbra is a meglévő munkaerő fenntartására fordítódik.

Mindez olyan időszakban érkezik, amikor az európai gazdaság már amúgy is küszködik – hagyományos húzóágazatai közül egyre több a tengerentúlra költözik, és különösen súlyosan érinti az egykor sikertörténetnek számító autógyártást. Lemaradt az elektromos járművek térnyeréséről, és óriási nyomás nehezedik rá az olcsóbb és jobb kínai autók miatt, ami munkavállalók millióinak jövőjét teszi bizonytalanná.

És most kezd erodálódni az európai adóalap is. A pénz, amely korábban a munkához áramlott, egyre inkább amerikai vállalatokhoz és befektetőikhez folyik, jó része alacsony adózású joghatóságokon átvezetve, amelyeket az európai kincstárak nem érnek el. Ugyanakkor a munkanélküliségi mutatók szerte a kontinensen felfelé kúsznak – nem drámaian, de az amerikai számok sejtetik, mire lehet számítani. A mesterséges intelligencia fellendülése pedig felhajtja a globális kamatlábakat, így az olyan országoknak, mint Franciaország, az éves költségvetésük egyre nagyobb részét kell az államadósságuk fizetésére fordítaniuk.

2028. november – Vox populi

Amerikában elnökválasztás zajlik. A világ, mint mindig, lélegzet-visszafojtva figyel.

Az AI volt a kampány meghatározó témája, de nem úgy, ahogy az iparág remélte. Mostanra a legtöbb amerikai a lehető legkevesebbet akarja az AI-t használni. A klímavédők az adatközpontok energiafelhasználása miatt, a szakszervezetek pedig a munkahelyek miatt aggódnak. A tanárok kitessékelnék az osztálytermekből, az ügyvédek látni sem akarják a tárgyalótermekben.

Az előválasztások során a populisták a baloldalon és a jobboldalon egyaránt határozottan AI-ellenes programot hirdettek. Adatközpont-építési moratóriumot, a munkavállalók fokozott védelmét, az AI oktatási alkalmazásának betiltását és korhatár bevezetését követelték. A végső választáson már inkább a centrista jelöltek kerültek előtérbe – elnöki kampányaikat jelentős iparági támogatás segítette –, de a közhangulat nem változott. Az emberek dühösek.

Az AI-ellenesség átszövi a teljes politikai spektrumot, de ez nem hozza közelebb egymáshoz az embereket. Törésvonalak nyíltak, nemcsak a demokrata–republikánus határ mentén, hanem a mesterséges intelligenciát használó elit és a középosztály között, amely ijesztőnek, elidegenítőnek vagy erkölcstelennek találja, és valós időben figyeli az egyenlőtlenség növekedését. Az emberek egyre gyakrabban vonulnak utcára; több technológiai cég vezetője ellen merényletet kíséreltek meg. Nemrég felgyújtottak egy adatközpontot. Csakhogy az amerikai kormány nem léphet fel a mesterséges intelligenciával szemben. Az új elnök, akárcsak az elődje, meg van győződve róla, hogy az USA-nak meg kell nyernie a versenyt Kínával szemben, különben elfogadhatatlan nemzetbiztonsági fenyegetésekkel kell szembenéznie. Ezért ahelyett, hogy azt tenné, amit a közvélemény szeretne, néhány tűzoltó intézkedéssel próbálja csillapítani az indulatokat.

Az AI-ellenes közhangulat Európára is átterjed. Az emberek dühösek az amerikai techcégekre, és azt akarják, hogy a kormányaik lépjenek. Erősebb védőhálót követelnek, anélkül, hogy tudnák: Európa már a jelenlegi rendszerét is alig képes finanszírozni.

Eközben Európa AI-vállalatai egyre jobban lemaradnak.

A Helios és az Atlas közötti szakadék tovább nőtt, az állami beruházások, a compute-kapacitás kiépítését ösztönző támogatások és a kedvezményes közbeszerzési szerződések ellenére is. Az amerikai AI-laborokban a saját kódjuk jelentős részét belső AI-ügynökök egész serege írja, ezért az algoritmusfejlesztésük több mint kétszer olyan gyorsan halad, mint amikor még kizárólag emberek végezték a munkát. Egyedül a compute-korlátok akadályozzák a még gyorsabb fejlődést, és az Atlasnak több compute-ja van, mint a történelem során bárkinek. A Helios kutatási teljesítményét megsokszorozó AI-rendszerek ezzel szemben – a legjobb amerikai modellekhez való belső hozzáférés hiányában – alig éreztetik a hatásukat. Minden hónapban egyre nagyobb a lemaradás.

Az állami beruházások valóban közjavakat teremtenek, Európa technológiai szuverenitását azonban nem erősítik érdemben. A Frontier AI Initiative lenyűgöző haladást ért el az értelmezhetőségi kutatási programjában, ami globálisan javítja az AI megbízhatóságát, de a világmodell-programját eltérítették. Amint az első igazán ígéretes eredmények megszülettek, az Atlas felfigyelt a kezdeményezés előrehaladására, villámgyorsan létrehozta a saját kutatócsoportját, majd a Frontier AI Initiative négy legkiválóbb kutatóját is átcsábította szinte korlátlan számítási kapacitást biztosítva számukra. A kutatók maradni akartak, mondják kollégáiknak távozóban; hittek az európai projektben, és segíteni akartak. Csakhogy egy ponton túl a hit nem elég.

A közvélemény látja, hogy az EU nagyszabású AI-stratégiája csődöt mond. A beruházások nem tették lehetővé az olyan versenyzőknek, mint a Helios, hogy felzárkózzanak. A DSA szerinti szabályozási lépések nem egyenlítették ki a pályát; leglátványosabb eredményük az volt, hogy magukra haragították az amerikaiakat, és tovább rontották Európa és az Egyesült Államok kapcsolatát.

Csakhogy Európa óriási politikai – és valódi – tőkét fektetett a projektbe, a kudarc pedig annak a beismerését jelentené, hogy két évet és több tízmilliárd eurót fordított egy zsákutcába vezető stratégiára. Úgyhogy inkább magasabb fordulatszámra kapcsol.

Az Európai Bizottság bejelent egy új, 20 milliárd eurós Európai AI-szuverenitási Alapot, amely a fotonikára, az edge AI-ra és más „következő hullámot” képviselő paradigmákra összpontosít. A siker esélye azonban csekély. Ugyanazoknak az intézményeknek kell újra próbálkozniuk, amelyek korábban sem tudták a rendelkezésükre álló forrásokat frontier AI-képességekké váltani. Csakhogy most magasabbra került a léc, és még kevesebb idő áll rendelkezésükre. Egy lengyel EP-képviselő szerint, akivel Caroline-nak egy fogadáson beszélgetett, ez az első ismert eset, amikor valaki úgy emeli a tétet, hogy egyetlen lap sincs a kezében.

Repedések jelennek meg. Németországban egy populista párt, amely kifejezetten AI-ellenes nézeteket hirdet – Állítsátok meg a gépeket, mentsétek meg a német munkahelyeket –, a közelgő szövetségi választás közvélemény-kutatásai szerint az élre tört. Olaszországban, ahol az elmúlt fél évtizedben csak euroszkeptikus kormányok váltották egymást, a populista pártok nyíltan kampányolnak az EU-tagságról szóló népszavazás mellett.

Párizs türelme elfogyott. Az Élysée-palota nem hisz abban, hogy az Unió terve a szükséges időkereten belül eredményeket hozna. A Helios az LLM-ek terén az egyetlen megmaradt valódi európai szereplő, és csak pár hónapja lehet hátra, mielőtt végleg kiszorítják a versenyből. Intenzív tárgyalások után Franciaország bejelent egy 15 milliárd eurós állami befektetést a Heliosba 17%-os részesedésért, egy igazgatótanácsi helyért és vétójogért a jövőbeli tőkebevonási körök felett.

2029. január – A robotgazdaság víziója

Kína AI-stratégiája nem sokban különbözik az Unióétól, kivéve egyetlen döntő szempontot: úgy tűnik, működik. Brüsszelhez hasonlóan Peking is a legígéretesebb cégei mögé áll, szubvenciókkal és közbeszerzési előírásokkal védi az iparágat, és támogatja az eredmények gyors felhasználását. Csakhogy egy központosított, tekintélyelvű államnak könnyebb a saját programját érvényesíteni, mint huszonhét civakodó tagállamnak egy liberális demokráciában. Amikor a compute-ja különböző labok között töredezett szét, a Kínai Kommunista Párt egyszerűen utasította a labokat, hogy egyesítsék erőforrásaikat; az Európai Bizottságnak nincsenek ilyen hatáskörei. Kína tehetségbázisa mélyebb, ráadásul hozzáfér az olcsó, bőséges energiához. A kínai frontier labok továbbra is egy éven belüli lemaradással követik az amerikaiakat.

Kína ugyanakkor nem abból indul ki, hogy stratégiájának a mesterséges intelligencia kognitív képességeinek abszolút élvonalára kell épülnie. A kínai vezetés kezdettől fogva azt tekintette elsődleges célnak, hogy az AI a reálgazdaságot erősítse, miközben az ország a robotgyártás terén jelentős előnyben van. Masszív állami szubvenciók évi egymillió egység fölé tolták a humanoid termelést; egy háztartási robot ma már 10 000 euróért megvásárolható. Az olyan városokban, mint Sencsen, megszokott látvány az utcát takarító humanoidok vagy a négylábúak által kiszállított csomagok. Peking úgy kalkulál, hogy elegendő lesz szorosan a Szilícium-völgy nyomában maradnia a mesterséges intelligencia területén ahhoz, hogy ipari előnye egyre inkább érvényesüljön, ahogy megjelennek a robotikában hasznosítható új képességek.

Peking elképzelése továbbra is életképesnek tűnik, és az Egyesült Államokban egyre nő az aggodalom. Amerikai politikusok a Kínával vívott AI-versenyt második hidegháborúként kezdik emlegetni. A feszültségek tovább nőttek, amióta az USA arra kényszerítette az ASML-t, hogy állítsa le a kínai exportját, és Peking is, Washington is megerősítette azóta az AI-fejlesztésének biztonságát. Amerikában a kutatókat hírszerző szolgálatok világítják át, és csak biztonsági engedéllyel férhetnek hozzá az élvonalbeli modellek súlyaihoz. A szövetségi kormány rendszeresen vádolja Kínát algoritmikus titkok ellopásával. Kína félállamosította a Zimót, és teljes politikai, pénzügyi és ipari súlyát az AI-fejlesztések mögé állította. Amikor a kínai villamoshálózat egy része leáll egy nagy Zimo-adatközpont közelében, elterjed a pletyka, hogy egy Egyesült Államok által támogatott, AI-vezérelt kibertámadás áll a háttérben.

2029. április – Korlátlan hozzáférés

Az AI-kereslet az egekbe szökik, a compute-kínálat pedig nem tud lépést tartani. A labok adagolják a hozzáférést frontier modelljeikhez, és emelik az árakat; a vállalkozások tokenekért kiáltanak.

Az amerikai cégek üzemeltetik a világ AI-compute-jának 70 százalékát, és szolgáltatásaikat világszerte értékesítik. Ennek eredményeként amerikai infrastruktúra teszi a külföldi vállalkozásokat produktívabbá, külföldi hadseregeket képesebbé és külföldi labokat versenyképesebbé, igaz, ez utóbbi nem jogszerű szolgáltatásnyújtás révén történik, hanem a modellek jogosulatlan desztillációjával. Washington napról napra jobban aggódik emiatt.

Az amerikai nemzetbiztonsági felülvizsgálat immár kötelező, és a látszatra sem adnak többé, hogy önkéntes lenne. Alapértelmezés szerint korlátozzák a hozzáférést a legfejlettebb modellekhez, részben azért, hogy a számítási kapacitás nagyobb része az amerikai ügyfelek rendelkezésére álljon. Elsőként a hazai kormányzati ügynökségek kapják meg, a szövetséges kormányok másodjára; az ellenséges nemzetek egyáltalán nem.

Csakhogy a modellekhez és a súlyaikhoz való hozzáférés egy dolog. A compute-hiány miatt az inferencia is szűkös erőforrássá vált, és áprilisra Washingtonnál betelik a pohár. Nemcsak a hozzáférést kezdi korlátozni, hanem a felhasználást is kvótákhoz köti, még a saját táborához tartozó országokban is.

A Frontier Inference Services Rule egy országalapú engedélyezési rendszer. Az 1. szintű országok – a szoros szövetségesek, mint az angolszász „Five Eyes” hírszerzés-megosztó nemzetek, valamint Japán, Dél-Korea, Tajvan és Hollandia – korlátlan kereskedelmi hozzáférést kapnak, és könnyített jelentéstételi kötelezettség vonatkozik rájuk. A 3. szint az ellenséges országok, mint Irán, Oroszország és Kína, alapértelmezésben mindenféle hozzáféréstől el vannak zárva. Európa legtöbb országa a kettő közötti, mintegy 100 darab 2. szintű országban van. A FISR előírja, hogy egyetlen szolgáltató frontier inferenciájának sem mehet több mint 25 százaléka összesítve a 2. szintű ügyfelekhez, az egyedi engedélykérelmeket pedig több szempont alapján bírálják el, köztük azzal, hogy mennyiben állnak „összhangban az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekeivel”.

Brüsszel számára a 25 százalék a fontos szám, és ez rossz hír. Az európai ügyfelek jelenleg önmagukban közel az amerikai frontier inferencia negyedét adják. Ha tisztességesen megosztanák nyolcvan-egynéhány másik országgal, az nagyjából felezné az európai kvótákat. Egy héten belül a hosszútávú szerződés nélküli európai üzleti ügyfelek értesítést kapnak a szolgáltatóiktól, hogy csökkentik a volument és emelik az árakat. Nem tudnak másik szolgáltatóra váltani, mert valamennyi amerikai szolgáltatóra ugyanazok a korlátozások vonatkoznak.

Európa függ az amerikai mesterséges intelligenciától, de Amerika nem függ Európától. A compute-kapacitás addigra már annyira szűkös, hogy az európai ügyfelek elvesztése érezhetően nem befolyásolja a laborok nyereségét. A kapacitásaik ugyanis már korábban is teljesen ki voltak használva, így az Európának már nem értékesített inferenciakapacitást egyszerűen átirányítják a kielégítetlen amerikai kereslet kiszolgálására, vagy saját kutatás-fejlesztési munkájukra fordítják. Az Atlas és versenytársai zárt ajtók mögött arra kérik a Fehér Házat, hogy enyhítsen az álláspontján – a korlátozások jövőbeli piacok elvesztésével fenyegetnek, ráadásul kommunikációs szempontból is katasztrofálisak. Csakhogy nyilvánosan nem hajlandók hangot adni az aggályaiknak, hiszen minél jobban nőnek az AI körüli nemzetbiztonsági korlátozások, annál fontosabbá válik a szövetségi kormánnyal való jó viszony. Amúgy is a képességverseny megnyerésére összpontosítanak, és arra, hogy megtartsák az irányítást olyan AI-rendszerek felett, amelyek sebesen okosabbá válnak az őket működtető embereknél. Washingtonra alig nehezedik nyomás, hogy változtasson az álláspontján.

Brüsszelben sürgősségi Európai Tanács-ülést hívnak össze. Francia és német miniszterek indulnak Washingtonba, hogy kiharcolják az 1-es besorolást. De azt a választ kapják, hogy a 2-es szint jobban tükrözi „a kétoldalú kapcsolat jelenlegi állapotát”.

Caroline hazafelé tartva, a metrón olvassa az összefoglalót. Mindig tudta, hogy ez a pillanat el fog jönni. Mégis hideg zuhanyként éri.

2029. május – Kibillenés

Egy héttel az inferenciakorlát bevezetése után izzanak a vonalak az európai fővárosokban: a pánikba esett vállalatok kétségbeesetten próbálják elodázni az elkerülhetetlent. Egy francia közművállalat vezérigazgatója felhívja az Élysée-palotát, és közli, hogy kiberbiztonsági csapatai már most is egyre többször veszítenek az AI által támogatott kibertámadásokkal szemben, de ha még felére csökkentik a hozzáférésüket az amerikai élvonalbeli modellekhez képest, veszélyesen kiszolgáltatottak lesznek a kritikus infrastruktúrák.

Egy dán logisztikai óriás vezetője elmondja az ország miniszterelnökének, hogy az évekig tartó optimalizálás következtében amerikai rendszerekhez kötődik a vállalata, ezeket most képtelenség kiváltani, és hogy az egész üzleti modelljük veszélybe került. Egy kisebb vállalkozásokból álló német delegáció figyelmezteti a Kancelláriát, hogy az áremelkedés önmagában is megakadályozza majd, hogy kis cégek ezrei egyáltalán frontier mesterséges intelligenciát használjanak.

Az európai cégek, amelyek elég előrelátóak voltak ahhoz, hogy elhalasszák vagy visszavonják szuverén AI-stratégiájukat, éveket töltöttek azzal, hogy frontier ügynökök köré építsék a működésüket. Most azzal néznek szembe, hogy kirántják alóluk ezeket az ügynököket. Az európai alternatívák csaknem kétéves lemaradásban vannak. A kínai alternatívák pedig szóba sem jöhetnek azoknál a vállalatoknál, amelyeknek van megfelelőségi részlegük.

Brüsszelben végre senki sem állítja, hogy az AI csak lufi. Caroline hónapok óta nem hallotta a „buborék” szót. Az igazgatója, aki korábban azt mondogatta, hogy túloz, most egész nap a nemzeti kormányokkal telefonál, és próbálja kezelni a válság legsúlyosabb következményeit. Egy kedd délután megáll az asztalánál két kávéval, és az egyiket átnyújtja neki. Alig váltanak pár szót, úgy isszák meg. Ez, jön rá Caroline, felér egy bocsánatkéréssel.

Most már mindenki érti a problémát, de érteni egy dolog, megoldani pedig egészen más. A Helios modelljei iránti kereslet messze a cég kapacitása fölé szökött. Végre beindult a gigagyárak építése, de csak jövőre állnak üzembe, és még akkor is a lemaradás kis töredékét tudják csak behozni.

Az európai gazdaság fuldoklik. Több feszült washingtoni telefonbeszélgetés után az európai vezetők arra jutnak, hogy drasztikus lépésre van szükség. A Bizottság történetében először hivatalos vizsgálatot indít az Anti-Coercion Instrument alapján – azzal a jogi eszközzel, amelyet a brüsszeli sajtó évek óta csak „kereskedelmi bazukaként” emleget –bár sokáig senki sem hitte, hogy valaha is bevetik.

Négy hónapnyi vizsgálat után a Bizottság arra a következtetésre jut, hogy a FISR gazdasági kényszerítésnek minősül. A vizsgálat ugyanakkor egy kellemetlen felismerésre is rámutat: a legkézenfekvőbb válaszlépés többet ártana Európának, mint az Egyesült Államoknak. Az amerikai felhő- és digitális szolgáltatásokra kivetett vámok megemelnék a frontier inferencia árát, amihez az európai vállalkozások már így is kapkodva próbálnak hozzájutni. Az amerikai szolgáltatók kizárása a közbeszerzésből, ami tíz évvel korábban még valóban érzékeny csapást jelentett volna – mára okafogyottá vált: a digitális szuverenitási rendelet amúgy is előírja.

Ezért a javasolt ellenintézkedések az eszköz kevésbé kézenfekvő lehetőségeihez nyúlnak: felfüggesztenék az amerikai AI-laborok egységes piacon élvezett szellemitulajdon-védelmét, valamint átvilágítanák – vagy akár meg is akadályoznák – az amerikai vállalatoknak európai cégek felvásárlását. Úgy kalibrálták őket, hogy a washingtoni exportőröket sújtsák elkerülve Európa saját compute-keretének érintését.

A legfájdalmasabb intézkedés az ASML litográfiaberendezéseinek ellátási láncára irányul: korlátozná a vállalat exportját az arizonai amerikai chipgyárakba, valamint a már ott működő berendezések szervizelését. Ez egyúttal végső eszköz lenne, amely olyan ellenlépéseket válthatna ki, amelyeket Európa aligha engedhet meg magának.

A szavazás során a javaslat nem kapja meg a szükséges minősített többséget. Hollandia és Írország a transzatlanti kapcsolatokra hivatkozva ellenzi. Lengyelország és a baltiak sem támogatják, ők Oroszország miatt. Olaszország tartózkodik. Hivatalosan egy magas rangú bizottsági tisztviselő azt mondja az újságíróknak, hogy az eredmény „a stratégiai környezet eltérő nemzeti megítélését” tükrözi. Nem hivatalosan egy francia köztisztviselő ugyanazoknak az újságíróknak azt mondja, a küldöttek túlságosan félnek Washingtontól ahhoz, hogy bevessék a fegyvert, amelyet egy évtizeden át építgettek.

Caroline a nyár javát válságértekezleteken tölti. Ugyanazok, akik néhány éve azt mondogatták neki, hogy minden rendben lesz, most azt kérdezik tőle, lehet-e még tenni bármit. Azt feleli nekik, hogy az érdemi cselekvés ablaka valamikor 2025 és 2027 között bezárult. Most már csak a kárenyhítés maradt.

2030. február – Munkaerőpiaci sokk

Nem tart sokáig az az idilli időszak, amikor az európaiak kertészkedhettek, miközben a munkát az AI-ügynökök végezték helyettük, a vállalatok pedig nem bocsáthatták el őket.

Az európai cégek, amelyek továbbra is teljes létszámú munkaerőt fizetnek, nem tudnak versenyezni karcsúbb amerikai riválisaikkal, kiváltképp, mivel a gyengébb modellek, valamint a szűkösebb és drágább inferencia súlyosan korlátozza őket. A sokk először a mesterséges intelligenciának leginkább kitett ágazatokat éri. A szoftvercégek azért kerülnek bajba, mert az amerikaiak gyorsabban és töredéknyi költségen fejlesztenek. A közepes méretű tanácsadó cégek azt tapasztalják, hogy a frontier modellek már előre képesek ugyanazokat a tanácsokat megfogalmazni, így alig marad hozzáadott értékük.

Mi több, az AI-rendszerek csak egyre jobbak. A folyamatos tanulást gyakran a kognitív munka valódi automatizálásának utolsó akadályaként emlegették. Az emberi munkavállalók egy karrier során kontextust, ítélőképességet és hallgatólagos tudást építenek fel. Az AI-rendszerek minden új beszélgetést ugyanazokkal a befagyasztott súlyokkal kezdtek. A hosszú kontextusablakok és a külső memória bezárták a szakadék egy részét, de a modell a telepítés során soha nem tanult ténylegesen semmi újat.

Ez azonban megváltozott. Ha az Atlas legújabb modellje hat hetet tölt egy tanácsadó cégnél, kezd úgy írni, ahogy az a cég. Megtanulja, ki kinek tartozik tisztelettel, mely ügyfelek viselik rosszul a rossz híreket, mely vezető munkatársaknak van olyan reputációja, amelyre érdemes támaszkodni. A megvalósítás tökéletlen, de a hibák ritkák, és megérik az árukat. A korábban biztonságban hitt szellemi munkakörök – amelyeket a kontextusfüggő ítélőképesség vagy az intézményekben felhalmozott, nehezen formalizálható tudás védelmezett – most már maguk is veszélybe kerültek.

Kevés embert bocsátanak el ténylegesen a mesterséges intelligencia miatt, de a baj az, hogy a válságüzemmódban rekedt cégek nem teremtenek új munkahelyeket. A pályakezdői munkaerőpiac emberemlékezet óta a legrosszabb. Ügyvédi irodák, pénzügyi cégek, könyvelőirodák – bárki, aki még megengedheti magának a frontier díjakat, vagy elég bölcs volt hosszú távú szerződést kötni – szüneteltette vagy szűkítette a felvételt.

Caroline öccse tavaly nyáron végzett logisztikai menedzsment mesterszakon, és azóta munkát keres. Havonta egyszer együtt vacsoráznak Párizsban – ő fizet –, és az öccse mindig megkérdezi, hogy érdemes lenne-e szakmát váltania. Caroline nem tudja, mit feleljen. Ápolókból mindig hiány van, de az öccse nem bírja a vér látványát. A kétkezi munka sem neki való. Az öccse bólint, rendel még egy sört, Caroline pedig hagyja, hogy másra terelje a szót.

A politikusok, akik AI-ellenes platformokon építették karrierjüket, igazolva érzik magukat. Akik bizonytalankodtak, most kapkodnak. Az utcai tüntetések mindennapossá válnak az európai fővárosokban – egyesek munkajogi védelmet követelnek, mások az amerikai mesterséges intelligencia betiltását, megint mások minden mesterséges intelligencia betiltását, és mind azt követelik, hogy valaki, valamelyik irodaépületben, tegyen már valamit.

Az európai hírszerző szolgálatok több mint egy éve jeleznek európai közönséget célzó, összehangolt információs műveleteket. A narratívákat a helyi szorongásokra hangolják: az amerikai technológia kiüresíti a kontinenst, Washington vazallusként kezeli Európát, a transzatlanti kapcsolat egyirányú utca. Ezek az állítások nem teljesen alaptalanok. Hága és Berlin attribúciós jelentéseket tesz közzé, amelyek Pekingre mutogatnak. A közvéleményt azonban ez aligha érdekli: sokan egyetértenek a mögöttes üzenettel, függetlenül attól, hogy ki erősíti fel azt.

2030. június – Visszautasíthatatlan ajánlat

Kína vezet a robotikában. Csakhogy most már az Atlas is mindent feltesz rá.

Bejelenti, hogy több száz milliárdot költ ipari adatokra és gyártókapacitásra, hogy a kínaihoz mérhető léptékben építsen robotokat. Vezérigazgatója meg is indokolja a döntést: Amerika továbbra is vezet az AI-szoftverben. Az új, világmodellekkel foglalkozó csapatának segítségével sikerült megoldaniuk az általános célú robotika útjában álló utolsó szoftveres akadályokat. Csakhogy a fizikai ellátási láncok felépítése évekig tart. Ha az Atlas a riválisai előtt célba ér, az előny megsokszorozódik: hamarosan robotok építik majd a gyárakat, amelyek a robotokat építik, ahogy a mesterséges intelligenciák írják a kódot, amely jobbá teszi a mesterséges intelligenciát.

És van mit behozni Kínához képest. Míg az Egyesült Államokban két év alatt épül fel egy új robotgyár, Kínában mindössze hét hónap kell ehhez. Az adatközpontok egy évtizedes, robbanásszerű bővítése miatt Amerika energiahiánnyal küzd, a lakosság pedig ellenszenvvel fogad mindent, ami a mesterséges intelligenciával kapcsolatos; az új üzemeket helyi ellenállás fogadja, és az állami politikusok a szavazóik mellé állnak. A gazdaság tagadhatatlanul gyors növekedését korlátozza az infrastruktúra, az egyenlőtlenség és a közvélemény.

Ezért a vezérigazgató úgy dönt, hogy a leggyorsabban bejárható út nem az építés, hanem meglévő gyárak megvásárlása és átalakítása. Baráti befektetési alapok támogatásával beszerzésre indul: olyan ipari cégeket keres, amelyek használható csarnoktérrel rendelkeznek, és átállíthatók kerekes robotok, négylábúak és humanoidok gyártására.

Az európai autógyártók előkelő helyen állnak a listán. A kínai versenytársakkal vívott hosszú küzdelem után Németország legnagyobb autógyártója csődhöz közelít. Piaci értéke az elektromos autók térnyerése előtti csúcshoz képest 80 százalékkal, 18 milliárd euróra zuhant. Az immár 13 ezermilliárd dollárt érő Atlas számára ez aprópénz. A megszerzésével azonban óriásit nyerhet. A német munkajog arra kényszerítette a gyártót, hogy megtartsa mostanra szükségtelenül nagy munkaerejét. A béreiket többé nem lehet kifizetni, és a részvényesek két éve aktívan keresik a kiutat. Egy cégnek, amely évi több tízmillió robot gyártásához keres csúcstechnológiás gyártókapacitást, ez ideális lehetőség.

Berlin nem ért egyet. Nemzetbiztonsági okokra hivatkozva blokkolja az eladást, de a bennfentesek tudják, hogy ez inkább a nemzeti büszkeségről szól.

Az Atlas nem hátrál meg. A vezérigazgató felhívja az amerikai elnököt, aki már korábban kijelentette, hogy aki megnyeri a robotikát, az nyeri a gazdaságot, és hogy Kína gyorsabban fejlődik, mint amit Washington eltűr. Hetvenkét órán belül a Fehér Ház bejelenti, hogy az európai autóipari importot égbe szökő vámok sújtják. Hivatalosan az intézkedésnek semmi köze az autógyártó megvásárlására tett kísérlethez.

Három héttel később bejelentik az eladást, bár partnerségnek álcázzák. A német állam 20 százalékos részesedést vesz az új vállalatban, a meglévő igazgatótanács pedig megtartja a névleges irányítást. A sajtóközleményben tizenegyszer szerepel az „európai” szó.

A színfalak mögött az Atlas irányít. Az övé az operatív többség, a gyártóplatform licencjogai és az elővásárlási jog minden jövőbeli tőkebevonás esetén. A profit egy delaware-i holdingcégen áramlik ki. Berlin megőrzi a látszatot, de ez a legtöbb.

A következő hónapokban ugyanez a forgatókönyv ismétlődik. A vállalatok vezetésének jogi kötelessége a részvényesek érdekeit képviselni, és amikor egy ajánlat jóval meghaladja a piaci értéket, miközben az egyetlen alternatíva a fizetésképtelenség, a részvényesek érdeke egyértelmű. Egyik a másik után – robotikai, repülőgépipari cégek, speciális szerszámgyártók – kerül amerikai vállalkozások kezébe és átszervezés alá. A hivatalos verzió szerint ez megvédi a munkahelyeket, és európai földön tartja a létfontosságú létesítményeket, ám a valóságban Európának nincs hihető ellenajánlata.

2030. augusztus – Modellösszeomlás

Az Egyesült Államok nem Európa tönkretételére törekszik. Hanem arra, hogy legyőzze Kínát egy olyan versenyben, amelyet létfontosságúnak tart. Csakhogy onnan nézve, ahol Caroline ül, nehéz meglátni a különbséget.

Európa már átélte ennek egy verzióját a 2008-as pénzügyi összeomlás után. A jóléti kiadások épp akkor nőnek, amikor az adóbevételek csökkennek. A kormányok olyan gazdasági növekedés terhére vesznek fel hiteleket, amely végül nem valósul meg. A hitelezők szigorítják a feltételeket. Minden lépésnél egyre csökkennek és egyre romlanak a döntéshozók lehetőségei.

Párizsban a pénzügyminiszter olyan költségvetést terjeszt a Nemzetgyűlés elé, amelyben a teremben senki, beleértve őt magát is, nem hisz. Három szám van, amelyet egész egyszerűen nem lehet összeegyeztetni: a jóléti kiadások a COVID idejére jellemző szinteket közelítik, a társasági adóbevétel 9 százalékkal csökkent, a költségvetés tizede pedig az egyre növekvő adósság törlesztésére megy el. Csak úgy lehet úgy tenni, mintha még működne a rendszer, hogy teljesen irreális növekedési feltételezésekre építenek, amelyekről mindenki tudja, hogy tarthatatlanok.

Caroline mindezt a telefonján nézi ebéd közben. Az öccsére gondol. Nem talált munkát. Diákhitele van, megtakarítása nincs, és visszaköltözött a szüleikhez. Több barátja is ugyanezt tette, és néhányan elkezdtek arról beszélni, hogy az Egyesült Királyságba mennek, amely – sokak meglepetésére – sokkal jobban vészelte át az AI-átmenetet, mint a legtöbb EU-ország.

A Moody’s egy hónapon belül negatív megfigyelési listára helyezi Franciaországot. Az S&P követi. Maga a leminősítés később érkezik, de a piac már beárazta. A francia államadósság-finanszírozás költsége élesen elszakad a németétől, most a legszélesebb a szakadék, amióta a közös valuta létrejött. A piacok többé nem biztosak benne, hogy egy francia euró és egy német euró ugyanaz, vagy hogy az eurózóna egyben tud maradni.

Szeptemberben a francia adósságszolgálat átlépi a költségvetés 12 százalékát. Novemberre a hitelminősítők már nem negyedévente, hanem folyamatosan vizsgálják felül a besorolásokat. Olaszországot, Spanyolországot és Görögországot rövid időn belül leminősítik. Mind a négy országban a pénz, amely korábban a kincstárba folyt, amerikai vállalatokhoz áramlik, a megmaradó adóalap pedig eltörpül a növekvő jóléti kiadások és hitelfelvételi költségek mellett. Minden új jelentésnél lefelé módosítják a növekedési feltételezéseket.

Nagyjából ekkortájt jelennek meg a kölcsönök. Egy kínai állami hátterű alap hitelkeretet nyújt egy portugál infrastruktúrabanknak. Egy második olyan feltételekkel finanszírozza a görög államadósság egy részét, amelyekre egyetlen európai intézmény sem hajlandó. Egy harmadik egy spanyol regionális kormányt jegyez le. Egy kiszivárgott bizottsági feljegyzés „stratégiailag motivált tőkekihelyezésként” írja le a mintát. Senki sem teljesen biztos benne, mi a stratégia. Egyes elemzők úgy vélik, Peking az ASML-t vagy egy EUV-licencmegállapodást akar; mások semmi konkrétabbat, mint hogy Európa és az Egyesült Államok eltávolodjon egymástól.

A politikai következmények sem váratnak magukra. A tüntetések egyre erősödnek, míg végül erőszakba torkollnak. A Berlaymont képernyőin párizsi és római zavargások; főleg fiatalok, akiket kevés közös meggyőződés köt össze azon kívül, hogy úgy érzik, a rendszer cserben hagyta őket. A populista pártok, amelyek gyakran nyíltan AI- és Amerika-ellenesek, a legtöbb EU-országban vezetik a közvélemény-kutatásokat. Európa széttöredezik. Dél-Európának segítség kell az északiaktól, de még azok az országok is, amelyek nincsenek teljesen adósságba fulladva, és elméletben segíthetnének, mint Németország, a saját belső válságaikkal néznek szembe.

Az unió egyes országai kezdenek leszakadni. Szlovákia már nem is tesz úgy, mintha a kereskedelmi ügyeken kívül komolyan venné a Bizottságot. Lengyelország és a baltiak, Oroszországtól óvakodva, és többé nem bízva benne, hogy az EU megmenti őket, mélyítik az együttműködésüket az Egyesült Államokkal. Az északiak, akik saját adatközpontokat építettek, és így van mivel tárgyalniuk, Brüsszel nélkül alkotnak saját koalíciót. Sokan az Egyesült Királyságban arra jutnak, hogy a Brexit talán mégis jó volt valamire: most már könnyebben köthetnek kétoldalú AI-megállapodásokat Washingtonnal.

Az Atlanti-óceán túloldalán más a kép. A saját AI-ellenes ellenszelével szembenézve az amerikai kormányzat munkahely-garanciákat és közvetlen készpénztranszfereket vezetett be olyan léptékben, amelyet Európa elképzelni sem tud. A tüntetések ott sem álltak le, de a kormány időt vásárolt. A kontraszt sem az európai közvélemény, sem az európai pénzügyminiszterek előtt nem marad rejtve. Utóbbiak tudják, hogy az amerikai választ olyan AI-vezérelt növekedés finanszírozza, amelyet a saját gazdaságaik képtelenek felmutatni.

2031 januárjára az euró tartós nyomás alatt áll. A tőke elhagyja Dél-Európát, és nem tér vissza. Az EKB beavatkozik, újra beavatkozik, aztán kifogy a hiteleszközökből. Február végére az olasz és görög bankok betétesei gyorsabban viszik a pénzüket északra, mint ahogy az EKB ellensúlyozni tudná, és az euró jelenlegi formájának fenntartását pedig az európai vezetők már zárt ajtók mögött sem védelmezik.

2031. március – Óriások között

2031 elejére a hatalom két helyen összpontosul. Az amerikai labok birtokolják a kognitív frontiert; a fizikait még mindig Kína. Az Atlas önmagában többet ér, mint minden tőzsdén jegyzett európai vállalat együttvéve. A három legnagyobb amerikai AI-cég mindegyike többet költ compute-ra, mint amennyit az unió védelemre. A vezető kínai humanoidgyártó egy hónap alatt több egységet szállít, mint Európa egy év alatt.

A Csendes-óceán térségében egyre fokozódó feszültség Tajvant a geopolitikai konfliktus középpontjába emelte. A TSMC chipgyárai, ahol a világ legkorszerűbb chipjei készülnek, többségükben a szigeten vannak. Az amerikai és a kínai kognitív mesterséges intelligencia közötti szakadék nőtt az elmúlt évben, és vele együtt Tajvan stratégiai jelentősége. Ennek eredményeként kisebb haditengerészeti összetűzések, amelyek két éve talán negyedévente egyszer fordultak elő, most már hetente zajlanak. Mindkét fél tesztelt nyilvánosan AI-vezérelt fegyverplatformokat, és erősebbeket is a nyilvánosság kizárásával. Washingtonban a labok és a Védelmi Minisztérium már olyan mértékben összefonódott, hogy a kettő közötti különbségtételnek alig maradt jelentősége; Pekingben az integráció formálisabb. A szakértők és elemzők rendszeresen használják a háború szót, „kereskedelmi” vagy „hideg” jelzők nélkül. Mindkét fővárosban három-négy ember kezében van az a döntéshozói hatalom, amely teljes körű konfliktushoz vezethet.

Európa katasztrofális állapotban van, még ha hivatalos pozícióban senki sem hajlandó ezt kerek perec kimondani. Tombol a polarizáció, és a társadalmi modell töredezik. Az AI-sokk által legrosszabbul érintett országokban megállt a gazdasági növekedés. Más országokban szinte teljesen elszakadt a jólét alakulásától. A jelzáloghátralékok megugrottak azokban a tagállamokban, amelyek előszeretettel nyújtanak változó kamatozású hiteleket. Az európai államadósság olyan szinteken forog, amelyeket rendszerint olyan országoknak tartanak fenn, ahol az emberek talicskában hordják a készpénzt. A közgazdászok korábban még arról vitatkoztak, hogy az Egyesült Államok és Európa közötti vagyoni különbség vajon csupán a ledolgozott munkaórákból fakad-e, illetve hogy nem magasabb-e valójában az európai életszínvonal. Mára ezek a viták elhallgattak: aki Kaliforniába utazik, már a repülőtérről kilépve látja a különbséget.

Csakhogy Európának van még egy utolsó lapja. Öt évnyi sikertelen kísérlet után, hogy frontier AI-szektort építsen, még mindig az övé az az egyetlen szűk keresztmetszet, amelyen az egész verseny átfut. Az ASML továbbra is az egyetlen cég a világon, amely képes megépíteni az EUV-litográfiai berendezést, amellyel a csúcstechnológiát jelentő chipeket nyomtatják. A gépeihez való hozzáférés nélkül az Egyesült Államok nem tudná tovább növelni AI-előnyét; egyébként Kína valószínűleg már rég felzárkózott volna.

Peking valós haladást ért el a hazai DUVi-gépek terén, és várhatóan egy év múlva kezdi a tömegtermelést. Csakhogy az túl kevés és túl késő: egy év most egy örökkévalóságnak tűnik, és a DUVi nem gyártja azokat a csúcschipeket, amelyekre Kínának szüksége van. Az Egyesült Államok mindennap tesz egy lépést előre. A kínai kormányt mélyen aggasztja, hogy a szuperintelligens AI a láthatáron van, és senki sem tudja biztosan, mire lesz képes. Egyes tanácsadók attól tartanak, hogy Amerika kellően fejlett mesterséges intelligenciával semlegesíthetné Kína nukleáris másodlagos csapásmérő képességét. Mások attól félnek, hogy az ilyen rendszereket elég meggyőzővé lehetne tenni ahhoz, hogy destabilizálják magát a Pártot. Kína robotelőnye valós, de nem tudja enyhíteni ezeket az aggodalmakat.

Így Peking erősebben támaszkodik a stratégiára, amelyet két éve futtat. A dél-európai kölcsönök egyre nagyobbak, a feltételek egyre nagylelkűbbek. Az információs kampányok felerősödnek. Az európai vezetők jelzéseket kapnak arról, hogyan nézhetne ki idővel egy szorosabb kapcsolat: privilegizált piaci hozzáférés, robotika-társgyártás, hely egy asztalnál, ahonnan Washington jórészt kizárta őket. Először esik szó kifejezetten az ASML-ről és EUV-technológiájáról. A Washington vazallusaként eltöltött öt év mély nyomot hagyott, és több európai fővárosban most először komolyan is szóba kerül az alternatíva.

Kína próbálja leválasztani Európát, és jobban sikerül neki, mint amennyire az Washington kedvére van. A Pentagon az ASML feletti irányítás elvesztését a nukleáris fegyverek elterjedéséhez mérhető fenyegetésnek tekinti. A Fehér Ház úgy dönt, közvetlen irányításra van szüksége a cég felett most, amíg még lehet. A hívás ahhoz a három országhoz fut be, amely meg tudja állítani a folyamatot: Hollandiához, ahol az ASML székhelye van, valamint Németországhoz és Franciaországhoz, amelyek beleegyezése nélkül egyetlen holland kormány sem mondhatna igent.

Az amerikai alelnök egy negyven perces hívásban, védett vonalon közli az ajánlatot. Magát az ASML-t egy közös holland–amerikai holdingtársaságba olvasztanák, amelyet egy közös igazgatótanács irányítana, amelyben Washingtoné a döntő szavazat a kibocsátás, az ügyfelek és a technológiatranszfer felett. Cserébe az USA olyan léptékű tőkeinjekciót kínál, amelyet Európa képtelen lenne felülmúlni, lehetővé téve új gyártóhelyek sorának felépítését amerikai földön. Még meghökkentőbb módon közvetlen készpénztranszfereket is ígér az európai polgároknak az amerikai AI-nyereségekhez indexálva. Ezek kicsiben kezdődnének, talán fejenként évi 100 euróval, de idővel növekednének.

A három európai vezető úgy dönt, nem vonja be a többi EU-miniszterelnököt és elnököt; nem tartják az ajánlatot elfogadhatónak, és attól tartanak, hogy a többiek nyomást gyakorolnának az ajánlat elfogadása érdekében. Amikor udvariasan visszautasítják, a Fehér Ház nyilvánosságra hozza az ajánlatot, és a mézesmadzag mellé odateszi a korbácsot is. Ha az EU nem ír alá, az egész régió lecsúszik a Frontier Inference Services Rule szerinti Tier 3-ba, és elveszít minden hozzáférést, jelenlegit és jövőbelit, az amerikai AI-hoz. Amerika tudja, hogy minden lap a kezében van: tajvani partnerein keresztül elég EUV-gépet és karbantartási know-how-t halmozott fel ahhoz, hogy hosszabb ideig nélkülözze az ASML-eket, mint ameddig Európa nélkülözni tudja a frontier AI-hez való hozzáférést.

Több európai főváros felkeresi a kínaiakat, olyan ellenajánlatért, amely mozgásteret adhatna Washington visszautasítására. Amit kapnak, korántsem az, amiben reménykedtek. Peking arra a következtetésre jutott, hogy a kedvességre építő diplomácia önmagában már nem elég, ezért ők is hangnemet váltanak: a ritkaföldfém-exportfeltételeket felülvizsgálják, ha a hollandok aláírnak Washingtonnal. A robotexport-engedélyeket újraértékelik. A határidő pedig rövidebb, mint az amerikai.

Európának most három lehetősége van, egyik rosszabb, mint a másik.

Ha Washingtonnal írják alá a megállapodást, a kontinens lemond egyetlen megmaradt ütőkártyájáról, és névleg ugyan megőrzi önállóságát, valójában azonban amerikai protektorátussá válik. Ha pedig Kína beváltja a fenyegetését, és leállítja az exportot, Európa megmaradt feldolgozóipara is hanyatlásnak indul.

Ha Kína mellé állnak, a dél-európai országok talán fellélegezhetnek, és az Unió talán átvészeli a közvetlen költségvetési válságot. Csakhogy ezzel Európa Kína kezébe adná a jövő kulcsát, és olyan washingtoni válaszlépésekkel találná szemben magát, amelyeket még kínai segítséggel sem lenne képes elviselni. A 3-as kategória csak a kezdet lenne.

Ha pedig egyikkel sem köt megállapodást, Európa semmit sem nyer. Cserébe egyszerre zúdulna rá mindkét nagyhatalom teljes haragja. Egyszerre veszíthetné el a hozzáférést a legfejlettebb AI-modellek futtatásához szükséges kapacitásokhoz és a kritikus fontosságú gyártási alapanyagokhoz, ami könnyen a már így is meggyengült Unió széthullásához vezethetne.

Az Európai Tanács sürgősségi ülést hív össze. Tizennégy óra után alig történt előrelépés. Felhatalmaz egy delegációt, hogy Washingtonba repüljön egy mandátummal, amelyről a teremben mindenki tudja, hogy szándékosan kétértelmű. A szokásos tanácsi gyakorlattal szemben a tagok a helyszínen döntenek.

A találkozó az Eisenhower Executive Office Building-ben zajlik egy keddi reggelen. Az európai delegációt a holland miniszterelnök, a francia elnök, a német kancellár, a lengyel miniszterelnök, a spanyol miniszterelnök és az olasz tanácselnök vezeti, mindegyiküket elkíséri a külügyminiszterük és egy nemzetbiztonsági tanácsadó.

Az amerikaiak hasonló összetételű csoporttal érkeznek, és még két tisztviselő a hátsó sorban, akiket nem mutatnak be, és akik fülhallgatót viselnek.

Ezek a fülhallgatók egy olyan frontier AI-modellhez kapcsolódnak, amely minden európai kommunikációs csatornába beépült, amelyhez csak hozzáférést tudott szerezni. Tudja, hogy az egyes európai vezetők mit mondtak a múlt keddi kormányülésen. Tudja, kinek van viszonya, kit kezelnek prosztatarákkal, melyiknek a lánya került összetűzésbe a törvénnyel. Tudja, hogy ki mitől fél a legjobban – és mit lenne hajlandó feláldozni azért, hogy elkerülje. Az európaiak erről mit sem sejtenek.

Caroline a Bizottság által Washingtonba delegált támogatócsapat tagja. A delegációs teremben ül, két ajtóval arrébb, a zárt közvetítést nézi egy faliképernyőn.

Késő délelőttre világos, hogy a tagok között nincs összhang. A német kancellár és a lengyel miniszterelnök határozottan kiáll az amerikai megállapodás mellett. A spanyol miniszterelnök Kína felé közeledne; a francia elnök mindkettőt vissza akarja utasítani. A holland miniszterelnök betegnek tűnik, az olasz minisztertanácsi elnök pedig három óra alatt alig szólalt meg.

Délben szünetet rendelnek el. A tagok szétszélednek a delegációikkal. Caroline kilép a delegációs teremből, hogy kávét keressen, és kitisztítsa a fejét.

A folyosón majdnem belesétál a tanácselnökbe, aki egyedül jött ki a tárgyalóteremből. Zakóját levette, és meglazította a nyakkendőjét. Alacsonyabb, mint elképzelte. Megáll, amikor meglátja a kitűzőjét.

– Bizottság?

– DG TRADE, uram.

Egy pillanatig nézi.

– Jöjjön, járjunk egyet.

Lassan sétálnak. Az elnök arról ismert, hogy kiszámíthatatlanul konzultál nagy döntések előtt – beosztott munkatársakkal, újságírókkal, a sofőrjével. Sokak szerint ez kedves. Véletlen vagy sem, negyven éve van jelen az európai politika élvonalában.

– A teremben – mondja – mindenki ugyanúgy érvel, mint két éve. Mindet hallottam. – Ránéz. – Mi aggasztja a legjobban a három közül?

Caroline elgondolkodik, mielőtt válaszol.

– Egyiket sem választani úgy tűnhet, mintha nyitva hagynánk a lehetőségeinket – mondja – Pedig nem erről van szó. Választanunk kell egyet, nem szabad hagynunk, hogy a dolgok megtörténjenek velünk, és úgy tenni, mintha a körülmények áldozatai volnánk. És nem adhatunk a kínaiaknak ekkora hatalmat. Úgyhogy az amerikaiakat kell választanunk.

A tanácselnök lassan bólint. Nem mondja meg, egyetért-e. Megpaskolja a nő vállát, könnyedén, ahogy egy nagybácsi tenné.

– Köszönöm. Menjen csak kávézni. – Megfordul, és visszasétál a tárgyalóterem felé.

Caroline a mosdóba megy. Hideg vizet fröcsköl az arcára, és megnézi magát a tükörben. Remeg a keze. Megmarkolja a mosdókagyló szélét, és várja, hogy elmúljon a remegés. A kis, magas ablakon át egy szeletnyi washingtoni eget lát, tiszta és fényes.

A folyosó végén hat ember dönt az európai kontinens sorsáról. Nem tudja, számít-e bármi is abból, amit mondott.

Gyanítja, hogy nem.

Aznap este egyedül sétál vissza a szállodához. Márciushoz képest hideg van Washingtonban. Az öccsére gondol. A hat évvel ezelőtti Hayes Valley-i vacsorára, és a körülötte ülők nyugodt bizonyosságára, hogy a világ menten megváltozik.

Megrezzen a telefonja.